DEBRECEN : 2021.09.04. – 2021.10.01. beharangozó cikk a Dehíren olvasható
Sajnos csak online megnyitó volt de felvételről meg lehet nézni.
Teodóra Both – Eszter Lang 
Ismertető 
Képek a falon
Szénási Miklós megnyitója:
„Gál András képei előtt sétálva nekem különös érzésem támad mindig. Azt érzem, nagyon ellentmondásos világban élünk, nagyon nagy távolságok között. Miközben minden és mindenki rohan, iszonyatos a tempó, amiben élünk, itt megtapasztalhatjuk azt is, hogy lelassul a világ. Lelassul, szinte megáll. Nem, nem szinte: megáll. Megmerevedik. Ott lesz előttünk egy szelet az időből. Egy pillanat, ami sem azelőtt, sem azután nem az volt, nem olyan – de éppen az András fotója által sikerült megőrizni és megmutatni.
Az emlékezet sajátos kincsünk. Emlékezünk valamire, ami volt és már nincs. Ha a nagy szavak felől közelítünk, akkor mondhatjuk azt, hogy Gál András segít az emlékezésben, és elhelyez pillanatokat az öröklétben. (A mi lehetőségeink szerinti öröklétben – ami ha csak ezer, száz, ötven vagy akár csak tíz esztendő is, az már elismerésre méltó.)
Ezek a fotók, ezek a fekete-fehér képek azért is különlegesek, mert így is színesek. Akik nagyjából András és az én generációmhoz tartoznak, még emlékezhetnek arra, amikor a televízió képe és a fotó is alapból fekete-fehér volt. Eszünkbe sem jutott, hogy ezt megkérdőjelezzük, vagy azon töprengjünk, hogy ez így nem jó. Tudtuk, hogy van egy valóság millió színnel – és van egy közeg, ahol a valóság bizonyos színei nem jelennek meg, csak a fekete és a fehér, a szürke árnyalatai. Mégis: ugyanazt jelenítik meg, ugyanazt mutatják meg, ugyanarról üzennek és közvetítenek. Amikor ránézek egy fekete-fehér képre, nem gondolok arra, miért szürke az ég és a tenger, amikor kék és zöld, mert tudom, hogy ez az ég és ez a tenger az, amit én is ismerek. Ami alatt futok, ahova kiérkezek, és nézem, hogy fodrozódik, amikor hullámai partot érnek.
Ez a világszemlélet, így, jellemző Gál Andrásra. Ahogy az is, hogy miközben minden a kapkodásról, a sietésről, a száguldásról szól – ő képes lelassítani. A fotózás, mint lehetőség egy végtelenül demokratikus forma. Jogában áll mindenkinek fényképeket készíteni, s mivel a technikai civilizációnak köszönhetően erre egy simán zsebre vágható eszköz, a mobiltelefon gyakorlatilag mindenki számára és folyamatosan rendelkezésre áll, és ezáltal azok is kattintgatnak, „lövöldöznek”, akiknek ehhez a legkevesebb érzékük sincs, különösen izgalmas megtapasztalni András munkamódszerét. S itt gyorsan megjegyzem: az ő zsebében is lapul mobil. Használ autót, számítógépet is. Ha kell, nyomja a gázt, és veri a laptop-billentyűzetet – nyilván ezt a kettőt nem egyszerre –, de ha ideje van a fotózásnak, akkor átlényegül. Fotós lesz, fényképész, fotográfus – aki előveszi (nem ritkán méretes) analóg készülékeinek egyikét. Fényképezőgép, állvány. Esetleg portréfotózáshoz egy másik állvány, amire hátteret tesz, fénymérés, az ideális hely keresése. Terepszemle, latolgatás, hol és hogyan lehet majd a legjobb a kép. Akár egy órát is el lehet tölteni egyetlen fotó elkészítésének az előkészületeivel – és ebben semmi túlzás nincs. Nem lehet ugyanis téveszteni. Ez a fajta fotózás nem arról szól, hogy fogok egy telefont, rányomok a fényképező appra és akár vakon is kattintgatok, mert százból ha egy használható lesz, akkor már boldog lehetek. Itt a kép lemezre készül majd. Lemezre, vagy filmre, amiből nincsen sok. Ha elrontom, annyi volt. Így tehát tökéletesen kell eltalálni a helyzetet, a pillanatot, amikor rögzítem a valóságot, az időnek azt a végtelenül esetleges és esendő szeletét.
Akár tájképet készít András, akár embert örökít meg, a képében tudatosság és spontaneitás fog ötvöződni. Nagy a felelősség, hogy belezuhan-e majd a néző abba a tengerbe, városrészletbe, abba a környezetbe, amit lefényképezett. Megérti-e, hogy annak a tájnak az a lényege, amit megőrzött belőle a fotó. S ha portréban gondolkodunk, ha valós személyeket, hús-vér embereket hív kamerája elé András, akkor nem csak az az érdekes, hogy mások mit gondolnak az adott képről: ha híres, ismert arcot örökít meg, akit mindenki ismer (vagy mindenképpen sokan ismernek), az csak az egyik oldal. A másik, hogy mit érez a modell. Mit gondol az, aki ott van a fényképen. Elhiszi, magáénak vallja a fotót? Érzi-e, mondja-e, hogy én vagyok, igen, én vagyok az, akit úgy tudtál megmutatni, hogy rajta van a képen az is, ami nem látszik egyébként.
A 21. század művésze sajátos helyzetben van. Ez egy olyan kor, amikor már grandiózus ismeret- és tudásanyag áll a rendelkezésünkre. Olyan technika, amilyen nem volt korábban. A technikai eszközök pedig elvárják azt a fajta ismeretet is, ami több, mint a kreativitás, az intuíció, a művészi érzékenység. Ez is, az is kell az alkotáshoz. Kell az idő és a hely. Az alkotó és a befogadó. A fotós – és a néző. A tér, ahol a képek megjelennek. S az a tér jó, ha nem csak az online világban van jelen – ami egyébként nagyon kényelmes. De mennyire más a recept a szakácskönyvben, a sütemény fotója, vagy maga a porcelántányéron elénk helyezett desszert…
Gál András képei működnek akkor is, ha egy levélből bontom ki őket. De a falon, keretben vagy üveglap alatt, részeként egy tárlatnak még inkább azzá válnak, amik.
Egy emberről sok mindent elmond az életrajza. Például ott vannak az olyan tények, hogy Gál András 1970-ben született Egerben és gyerekkorában többek között a rajzolás és az elektronika érdekelte. Távközlési középiskolában szerzett műszerész végzettséget, közben rajzolt, festett, grafikával is foglalkozott. Az infokommunikáció területén helyezkedett el, munkahelye a mai napig ezzel kapcsolatos. Fontos az is, hogy 2000-ben a családjával Debrecenbe költözött, felesége pedagógus, két felnőtt gyermekük van. Szakmai életútját tekintve megkerülhetetlen tény, hogy fotózással-videózással 2004-től kezdett komolyan foglalkozni és családi barátja, Varga Tamás hívására 2005-ben csatlakozott a Debreceni Új Fotóműhely alkotóközösségéhez, és közel tíz éve tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Az is lényeges, hogy 20 debreceni esztendő után a sorsa úgy alakult, hogy ismét útra kel, s elhagyja a várost. Elmegy, és miközben magával viszi két évtized ajándékát, emlékeit, itt is marad velünk. 20 év az nagy idő. Ha úgy tetszik, 7300 nap, 182500 óra, 10 950 000 perc, 657 millió másodperc. S hogy hány pillanat? Sok milliárd…
És hány emlék? Hány fotó?
A tárgyi világ felől nézve egy tárlat, egy kép is elegendő, ha olyan.
Ez a tárlat olyan. Ilyen. Nézzék meg!”
